Finnországban “Nézőpontok a nemek kérdéséről” címmel megjelent egy könyv, mely olyan emberek véleményét mutatja be, akik a nemek kérdéséről a domináns állásponttól eltérően gondolkodnak.
Az egyik szerző Henry Laasanen. Az ő írásából (Férfiak és a nemek egyenlősége) különösen érdemes kiemelni pár részletet. Ki határozza meg azt, hogy mi tartozik a nemi egyenlőtlenségek közé, és mi nem? Milyen a feministák, a konzervatívok és a férfielit viszonya a hátrányos helyzetű férfiakhoz? Miért nem örvend nagy népszerűségnek a férfiak egyenlőségének gondolata? Ezekre a kérdésekre ad választ a szerző.
“Statisztikailag nézve a férfiak státusza rosszabb, mint a nőké. Az erőszakos bűncselekmények áldozatainak többsége férfi, a munkahelyi baleseteknek áldozatainak több, mint 90%-a férfi, és az öngyilkosok között is többségben vannak a férfiak. A felsőfokú diplomát szerzők 2/3-a nő. A marginalizált csoportoknak, mint a hajléktalanok és a börtönlakók, döntő többsége férfi. A férfiak várható élettartama 6 évvel rövidebb, mint a nőké, miközben a nők egészségére egyértelműen több állami forrást biztosítanak, mint a férfiak egészségére.
A feministák hegemón hatalommal rendelkeznek a nemek egyenlőségének politikája terén, ami biztosítja számukra, hogy szelektíven cselekedjenek: ők definiálják a nemek egyenlőségét, ezt követően ők választják ki a célokat, majd a célok meghatározása után ők kínálnak rá megoldásokat. Az egyenlőség a saját érdekcsoportjuk eszközévé vált. A saját érdekcsoportjuk céljait könnyebben lehet elfogadtatni, ha az egyenlőség nevében teszik azt. (…)
A nemek egyenlőségének politikáját egy paradoxon jellemzi: miközben úgy tűnik, hogy a legtöbb probléma a férfiakat érinti, majdnem minden egyenlőséget célzó forrás közvetlenül a nők helyzetének javítását célozza. (…)
Henry Laasanen
Az egyenlőségnek van számos elve és definíciója. Beszélhetünk formális egyenlőségről, egyenlőségről a végső eredmények alapján, esélyegyenlőségről, számtani egyenlőségről, a lehetőségek és a kötelezettségek egyenlőségéről. Tarkin (1998) szerint A és B személy, akkor egyenlő, ha C területen ugyanolyan a helyzetük a fontos szempontok alapján. A fontos szempontok jelentősége megnő, amikor feltesszük a kérdést, hogy mik a releváns témák. Mi az egyenlőség és mi alapján határozható meg? (…)
Általában azt feltételezik, hogy az emberek tudják, hogy mit értünk egyenlőség alatt. Annak ellenére, hogy a média és az emberek az egyenlőséget oly gyakran általános jónak tekintik, ez nem túl sokatmondó. Például az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat, amely leszögezte, hogy „minden ember egyenlőnek teremtett”, még a rabszolgák szabadságát se garantálta (Tarkkistentie – 1998).
Hollin (2000) szerint a nemek közötti egyenlőség egy retorikai fogalom, melynek leple alatt szinte bármilyen elképzelést lehet támogatni. Ezek az ideológiák, hogy életképesek legyenek, magukra jellemzően úgy tekintenek, mint az egyenlőség támogatóira, míg az egyenlőségre vonatkozó más elképzelések támogatóit hamis/téves ideológia képviselőjének tekintik. (…)
A nemek egyenlőségének politikája, és az egyenlőtlenségek feltárása, a társadalmi szereplők értékeiből és céljaiból származik. (…) Kuusipalon (2002) szerint, hogy mit jelent egyenlőnek lenni nem előre adott, hanem az adott politikai elit által kijelölt szempontoktól függ. A kulcsfontosságú az, hogy kinek van hatalma ahhoz, hogy meghatározza azokat a szempontokat, melyhez viszonyítva értelmezni lehet az egyenlőség megvalósulását.
Csupán egy jól szervezett, erős érdekcsoport képes úgy bemutatni a csoport tagjai által elszenvedett diszkriminációt, hogy támogatást kaphassanak. Ők pénzügyi forrásokban, juttatásokban és speciális bánásmódban részesülnek. (Harisalo & Miettinen 1995)(…)
Malmi (2009) szerint a nemek egyenlőségének politikája antidemokratikus folyamat eredményeképpen született, melyet nem az érintett felek hoztak létre. Ehelyett a finn egyenlőségpolitika a női szervezetek, női tanulmányok, nemzetközi szervezetek hatásának az eredménye, melyek lobbicsoportként működnek a finn kormánnyal és minisztériumokkal szemben. Ennek az antidemokratikus eljárásnak az eredménye, hogy az egyenlőségpolitika célpontjává a nők státuszának javítása vált. (…)
A konzervativizmus ősrégi ellensége a feminizmusnak. A feministák elfogadják köreikben a férfiakat, de a konzervatív értékeket nem. Annak ellenére, hogy a feminizmusnak és a konzervativizmusnak szignifikánsan különböző attitűdje van a nemi szerepekkel kapcsolatban, abban mégis kapcsolódnak egymáshoz, hogy a nőket egy olyan csoportnak tartják, melynek különös védelemre van szüksége.
A feministák jól-ismert kifejezése, a „nők elleni erőszak” vonzerőt jelent a konzervatív férfiak számára, akik szívesen tiltakoznak ellene, mivel azt gondolják, hogy a férfiak feladata az, hogy megvédjék a nőket és különleges bánásmódot biztosítsanak nekik minden kontextusban (Ore, 2009).
A konzervatív ideológiához közel van a piaci liberális álláspont, miszerint „mindenki saját sorsának a kovácsa”, ami különösen igaz a férfiak esetében. A „mindenki saját sorsának a kovácsa” elvnek oly módon jelenik meg a befolyása, hogy a férfiak problémáit úgy értelmezik, mint amit a férfiak saját maguknak okoztak (Holter 2003). A konzervatívok amellett vannak, hogy fenntartsák a férfiakat diszkrimináló szexista gyakorlatokat, mint például a kötelező sorkatonai szolgálatot, és a nőket előnyben részesítő tradíciókat. A mainstream konzervatív gondolkodás az öngyilkosságot, a hajléktalanságot, az alkoholizmust, a munkanélküliséget és az alacsony várható élettartamot hajlamos a férfiak saját hibáinak tulajdonítani. A konzervatív mozgalomnak vannak külön női szervezetei, melyek figyelmet fordítanak a nők helyzetére, de nincs hasonló aktivitás részükről, hogy a nehéz helyzetben lévő férfiakat segítsék (Ore 2009).
Malmi (2009) szerint a férfielit abban érdekelt, hogy kihangsúlyozza saját fölényét a többi férfihoz képest, annak érdekében, hogy kiemelkedjen a nők szemében. A férfielit annyira jó társadalmi pozícióban van, hogy önmaga semmit nem veszít azzal, ha a nők számára különleges bánásmódot ajánl és nőket előnyben részesítő politikát támogat.
Nehéz helyzetben vannak azok, akik megpróbálják az egyenlőtlenségeknek azt az oldalát hangsúlyozni, ami a férfiakat érinti, mivel a feministák és a konzervatívok dominálják a társadalmi diskurzust. Clatterbaughin (1997) szerint a férfiak képviselete ideológiailag a „senki földje”. Az egyenlőtlenségek férfiáldozatai nem támaszkodhatnak se a konzervatívokra, se a feministákra. Konzervatív nézőpontból nézve a férfiak képviselete nem más, mint férfiatlan, gyáva pozíciókért folyamodás. Másrészt pedig, a férfiak képviselete a nők áldozat státuszának „ellopását” is jelenti, amit a feministák lefoglaltak a nők részére. (…)
A férfiak problémáiról beszélni, nem népszerű se a nők, se maguk a férfiak körében. Egyszerre nehezen megvalósítható az elvárt férfiasság és a férfiak reprezentációja. A férfiak túlnyomó többsége inkább a maszkulin úriember képét kívánja magáról mutatni, mint a férfiak képviselőjének képét. A férfiak már korai kortól kezdve a “saját sorsodnak vagy kovácsa” ideológiájának megfelelően vannak szocializálva, így jellemzően a férfiak fejében nem is fordul elő olyan gondolat, hogy egyenlőtlenségi problémáik vannak.
A feminizmus soha nem látott módon prosperál az utóbbi időben. Feminista párt alakult, a parlament feminista hálózatot hozott létre, számos feminista könyvet adtak ki és várhatóan Finnország fog otthont adni a World of Women-nek. (…)
A nemek egyenlőségének jövője nem néz ki szépen. A médiában, a politikában és a tudományban nincsenek jelen azok, akik a férfiakat képviselik. Az utca emberét vagy nem érdekli a férfiak egyenlősége, vagy kifejezetten ellenszenvesnek tartja a gondolatát. Ez így olyan, mint ha a feminizmust a Manchester United képviselné, a férfiakat pedig a Kauhavan Pallokerho – a mérkőzés várható eredménye könnyen megjósolható.”